Mezei Károly: Szinte Gábor. Erdélyen át Firenzéig

„Magyar művészet csakis a magyar ég alatt, magyar talajon, magyar néppel való megújuló érintkezésben izmosodhatik és nőhet nagyra… Ez az ideális cél, és csak úgy válhatik gyümölcsöző valósággá, ha hosszú időn át…tudatlanságot és közönyt leküzdve, kitartással dolgozunk mellette.”– fogalmazták meg több mint száz éve, e gondolatokat Hollósy Simon és köre, Nagybánya, az egyik legjelentősebb magyar művésztelep alapítói.
Vágyaiknak a következő száz viharos év nem kedvezett: a magyar művészet – finoman szólva – nem „izmosodhatott” meg, s még arra sem volt képes, hogy a nagyszerű elődök, például a nagybányaiak eredményeit megismertesse a nagyvilággal. A globalizálódó, multikulturális világ viszonylagos békéjében vajon kell-e még egyáltalán valakinek az a fajta magyar művészet, amiről Hollósy Simonék egykor beszéltek?
Szinte Gábor festőművész szerint természetesen igen. A harc ma arról szól, hogy vajon föloldódunk-e, eltűnünk-e a népek tengerében, vagy sikerül megőrizni magunkat, sőt megmutatni a világnak – sok más megmutatnivaló mellett – a ma és a mögöttünk hagyott százötven év egyedülálló képzőművészeti értékeit is. Itt a feladat tehát! Sztároljuk a világszínvonalú régieket, s támogassuk az arra valóban érdemes maiakat, azokat, akiket eddig nem támogatott a régebben kelet-, ma nyugatmajmoló hatalom! E törekvés egyik legjelentősebb harcosa Szinte Gábor festőművész, műtörténész. Személyét – erdélyi ősei tárgyi kultúrájának és hagyományának mély tisztelete mellett – európai, különösen olasz és francia iskolázottsága teszi alkalmassá arra, hogy megalkuvások nélkül képviselje a maga választotta értékeket, azokat, amelyek egybecsengenek Hollósyék törekvéseivel.