Simon V. László: Egy magyar "világsztár". Valahonnan Európából

Különös emlékem fűződik ehhez a könyvhöz. Hárman ültünk a Gellért kávéház asztalánál: Simon V. László, Radványi Géza és én. Radványi öreg volt, beteg. Akkor láttam utoljára. - Eltörött a szemüvegem - panaszkodott. - Tessék fölpróbálni az enyémet - mondtam. Föltette az orrára, kinézett az ablakon, belepillantott az újságba. - Ez pont jó - mondta. Odaadtam neki. Boldogan ment el - én pedig hunyorogva botorkáltam hazáig. És még valamire emlékszem. Amikor Laci kiszaladt, már nem tudom miért, Radványi utána nézett - most már az én szemüvegemen át, - és mosolyogva mondta. - Szívesen beszélgetek vele. Én is így éreztem. Szívesen beszélgettem vele, bár mindig úgy láttam, mintha két lény lakna benne: egy mindent és mindenkit legyőzni akaró zuglói csibész, és egy mélyen érző, őszinte ember. Én a veszteseket szerettem. A törötteket. Ahogy Füst Milán mondta: "Magamban is csak a töröttet szeretem". Ami értékes a világban, azt mind a vesztesektől kapta: a szép zenét, a verseket, a vallást; ami a magyar történelemben érték, azt mind a vesztesektől kapta. Azoktól, akiket üldöztek, megöltek, semmibe vettek: értékeket csak a "töröttek" adtak. A "menők", a "győztesek" soha. Laciról több mint egy évtizeden át szinte semmit sem tudtam. Csak annyit, hogy folytatta azt a vad robogást, amivel valaha a korongot üldözte s a palánkhoz nyomta ellenfeleit. Mindent megpróbált, és bármihez fogott, sikerült neki, csak egy nem: megszülni azt, aki a lelke mélyén élt, a valódi embert. Most találkoztam vele, sok év után megint. Kórházban, bajban, összetörve. Arcán sok csata emléke. De először láttam szemében könnyeket, riadalmat. Szorongást. Nem is titkolta. Azt mondta: bajban vagyok. S én láttam: most megy át a katarzison. Ha szerencséje van, most megszelídül, s rájön arra, hogy az erőtlenség a legnagyobb erő.