Hévizi Ottó: Alaptalanul. Gondolatformák a századfordulón

„A bölcsészet, amelyre szükségünk van, legyen mozgékony, hullámzó... Hajóra van szükségünk a hullámokon, miken lakunk. A szögletes, dogmás ház forgáccsá, szilánkká törne a sok elem viharában. Nem szilárdnak, de az ember formájához alkalmazkodónak kell lennie hajlékunknak, mint ahogy a kagyló a tengerre épült ház mintáját szolgáltatja." - Ha valaki furcsállná, hogy egy tanulmánykötet, mely a századforduló gondolkodástörténetének néhány epizódjáról szól, miért ezt a címet viseli: „Alaptalanul", akkor a magyarázatot ezeken a bátor, határozott mondatokon kezdeném. Ralph Waldo Emerson Montaigne-esszéjének sorai még jócskán a múlt század derekán születtek, nagyjából az idő tájt (csak éppen egy világrésszel arrébb), mint a Vagy-vagy és A német ideológia. Egy olyan gondolkodás-„hajlék" ábrándja merült föl bennük, naivan, minden kétely és dilemma nélkül, amely önmaga alapjául egyáltalán nem kívánt metafizikával megerősített talapzatot, de épp így nem akarta azt sem, hogy az antimetafizika hullámaira lehessen csak rábíznia magát, akár ringatózás volna az, akár hánykolódás. Ez az ábránd sem a „ház", sem a „tenger" - sem a megalapozottság, sem a megalapozhatatlanság - ideogrammájával nem engedte volna azonosítani a bölcseletet, hiszen éppen hogy különös, képtelenségnek látszó együttesükben gondolkodott, egy „tengerre épült házban". - E könyv írásaiban olyan gondolatformák kerülnek szóba, melyek nem álltak távol ettől a kísérlettől: kételyeikkel, dilemmáikkal mindegyikük komolyan számot vetett valami hasonlóval, egy képtelen koherencia lehetőségével. Négy ilyen koncepciót, vagy inkább látásmódot szeretnék bemutatni: Nietzschénél az „örök visszatérés" gondolatát, Popper Leónál a „félreértést", a fiatal Lukács Györgynél a „homogenizálás" felfogását, végül Adynál a „hívőséget". Olyan elképzeléseket, melyek megkísérelték (hol sikerrel, hol sikertelenül) elviselni, önmaguk számára produktívvá tenni a végső bizonyosságfundamentum hiányát. És így gondolkodni - „alaptalanul".