Jacques Derrida: Marx kísértetei. Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé

Valaki, önök vagy én, előlép, és így szól: szeretnék végre megtanulni élni.
Végre, de miért?
Megtanulni élni. Különös jelszó. Ki tanulna meg? Kitől? Megtanulni élni, de kinek? Tudott-e valaki is valaha? Tudott-e valaki is valaha élni, s mindenekelőtt tudta-e, mit jelent „megtanulni élni”? És miért „végre”?
Önmagában, kontextuson kívül – habár a kontextus mindig nyitott marad, tehát esendő és elégtelen – ez a mondat nélküli jelszó csaknem érthetetlen szintagmát alkot. Különben is, meddig fordítható egy idióma?
A hang mindenesetre iskolamesteri – vagy ahhoz hasonló. Márpedig egy mester száján ez a kurta jelszó mindig valami erőszakról tanúskodnék. Nyílvesszőként remegve suhan irreverzibilis és disszimmetrikus rendeltetése szerint, többnyire az apától a fiúig, a mestertől a tanítványig, vagy az úrtól a szolgáig („majd én megtanítalak élni”). E rendeltetés még ingadozik a tapasztalat (megtanulni élni, nemde, a tapasztalat maga), a nevelés és az idomítás között.
De megtanulni élni, megtanulni magunktól, egyes egyedül, magunkról tanulni meg élni („szeretnék végre megtanulni élni”) nem lehetetlen-e egy élő számára? Nem maga a logika tiltja-e? Élni, értelemszerűen, nem magunktól tanulunk. Nem magunktól, nem az élettől az élet által. Csak a másiktól, és a halál által. Vagy legalábbis a másiktól, az élet peremén. Belső vagy külső peremén: heterodidaxis az élet és a halál között.
Mégis, semmire sincs nagyobb szükségünk, mint erre a bölcsességre. Ez az etika maga: megtanulni élni – egyedül, magunktól.