Kovács Sztríkó Zoltán: Üstökös. Nikola Teszla életének regénye

Talán még sohasem perzselt úgy a kopár szikla, mint azon a délután. Az egyszerű, szegényes paplakból, a próta hajlékából apró, acélkékszemű gyerek futott ki. Mezítelen lábát úgy kapkodta, mint akit kergetnek. Talpát parázsként égette a naptól átforrósodott mészkő, de ő nem törődött semmivel. Átfutott a keskeny árpatarlón egészen a mészkő között bujkáló folyóig. Itt volt az ő kedvenc szilvafája, ahol a nyári hőségben néha enyhülést talált.
E délután azonban mintha megállt volna a levegő. A gyerek ösztönösen menekülni szeretett volna az izzó sziklabörtönből, de úgy érezte, hogy elérhetetlen, amit kíván. Felmászott a szilvafa legmagasabb ágára, de még mindig nagyon kicsinek, nagyon tehetetlennek érezte magát.
–Bárcsak madár lehetnék! – tört fel belőle a sóhajtás.
– Milyen boldog is lehet a szabad madár! – ez a gondolat járt a fejében. Negyed óra alatt a tenger hullámaihoz érne, ha fecske volna – így mondta egyszer az édesapja. Még azt is mondta, hogy a tenger innen alig húsz kilométer ...
Miért is nem tud repülni? Átrepülné a Velebit-hegylánc égbenyúló szirtjeit, amelyek elválasztják a kéklő tengertől és a napvilágtól. Szomorúan és kedvét vesztetten kezdett leereszkedni a fáról. Könnyű szédülés fogta el, és miközben óvatosan ereszkedett lefelé, az egyik ág letört alatta...