Párizs!
Kevés jövevényszó vagy idegen eredetű városnév cseng a magyar fülnek ilyen meghitten, ilyen igézően, mint ez a két, bársonyosan és selymesen suhogó varázsos szótag. Akik sohasem jártak a "szép ámulások szent városában", azoknak is ismerős, mert Bacsányitól Adyig a magyar költők és írók legjobbjainak írásaiból szerették meg. Akik pedig abban a szerencsében részesültek, hogy saját lábukkal tapodták Párizs vén köveit, azok különösen, ha ifjúságuk legszebb éveit töltötték a Fény Városában - holtuk napjáig sóvárgón gondolnak rá és úgy emlékeznek vissza a "tűnő élet nehéz sodrából", mint Radnóti Miklós 1943-ban :
Nem hagytalak el, gyönyörű,
vad ifjúságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szívemben szól ma még.
De vajon mit is jelent ez az oly sok irodalmi és művészeti üledéket hordozó szó?