Arnold Hoellriegel: Szent Ilona. Napoleon utolsó szerelme

A Portman Square közelében, London nyugati részén, lakott az 1839-es évben Lucia Elisabeth Abell, egy alig harmincnyolcéves özvegy asszony. Az utca, ahol lakása volt, az előkelő városrész szegletén, még finomnak és tekintélyesnek számított, de a ház, amelyet Mrs. Abell bérelt, bizony kopott és szegényes kis viskó volt. Valami kopott-szegény előkelőség áporodottsága ülte meg az egész házat. Abellné asszony jobban is élhetett volna kislányával, Jane-nel, talán többet adhattak volna magukra, ha bizonyos drága emlékek varázsa alatt nem erőltette volna meg magát, hogy a kispolgárnál előkelőbb helyzet látszatát fenntartsa. Éléskamrájában hiányozhatott itt-ott valami; viszont fontosabb volt, hogy még mindig megvolt csinos empirebútoros szalonja. indig jól öltözött, mindig feketébe, tekintettel élethossziglanra szabott özvegyi gyászára. Ez a fekete fátyolos vígasztalhatatlanság valószínűleg nem csupán a boldogult Abell úrnak szólt, akiről sohasem beszélt és akiről ennélfogva alig tudott bárki is valamit. A szomszédságban is volt némi tekintélye Mrs. Abellnek. Kilétéről ugyan nem tudtak sokat, de mivel nyilvánvalóan igen előkelő emberekkel közlekedett, olyasfajta nimbusz vette őt körül, mint amilyen kisemberek közt egy arisztokratát megillet. A környékbeli kereskedők, akiknek a titokzatos özvegy csekély és szerény kis összegekkel tartozott, nem igen zaklatták számláikkal. Az özvegyasszony tekintélye különösen azóta nőtt, amióta egy kiválóan fényes fogat gyakran és hosszú időre szokott megállani háza előtt. A fogat bakján ülő kis groom fényes, arannyal ékesített, zöld livrét hordott és pontosan olyan volt, mint egy udvari lakáj. A ki- és beszálláskor egy feltűnően elegáns dandy volt pillanatokra látható, még aránylag fiatal, zömök getleman, nyilvánvalóan nem angol divatú szakállával.