Bárdos Kornél: Pécs zenéje a 18. században

Szabolcsi Bence a 18. századi magyar zenében három fontos összetevőt emel ki: „Egyik oldalon ott virul a városok és rezidenciák idegen zenekultúrája, mely általánosabb zenei műveltséget hozott... A másik oldalon a református iskolák kóruskultúrája melyet azonban merev, különleges műzenei apparátusa... alkalmatlanná tett egy új nemzeti művészet reprezentáló... szerepére. S ott a harmadiknak az új magyar zene, mely hangszeres apparátusra épül... reprezentáló szerepre legalkalmasabb” (ti. a verbunkos).
Jelen célunk nem a három oldal értékelése és szembeállítása, hanem inkább szeretnénk kutatásainkkal az első összetevő ismeretéhez valamivel hozzájárulni. Kodály megállapítása ugyanis itt is érvényes: „Teljes értékű magyar művészet csak a teljes magyar múlt talaján fejlődhetik, anélkül mindig hiányozni fog belőle valami.” S ha a 17. századi főúri zene gazdag feltárójának, ugyancsak Szabolcsinak következő soraiban él is némi nosztalgia, mégis a 18. századi rezidenciák jelentőségének részletesebb fogalmazását adja, az európai vérkeringésbe való bekapcsolódást: „Valóban a magyar főúri rezidenciák 1700 után hűtlenekké lesznek a régi hagyományaikhoz, s oly buzgalommal tárnak kaput a nyugati zenének, hogy mellette közel száz évig nem is ügyelnek a parlagi magyar muzsikára. A konok keleti várak európai kastélyokká alakulnak, ahol szomjasan várják Bécs, Prága, Nápoly, Milánó muzsikusait és muzsikáját, ahol modern zenekarok új szimfonikus műveket és új operákat próbálnak kitűnő karmesterek vezetésével...”
Ez az európai barokk és klasszikus zene, ha a helyi adottságokhoz mérten különböző nívóban is, otthont kapott és megtermékenyült a 18. században elsősorban Dunántúl rezidenciáiban és városaiban.