Berta Gyula: Somogyország pandúrjainak története. 1766-1884

A közrend, a közbiztonság, s annak védelme nem csak napjaink egyik legfontosabb – hangulatot meghatározó és -teremtő – belpolitikai tényezője, hanem így volt ez a régmúlt időkben is.
Somogy (vár)megye – vagy miként a helybéliek büszkén hangoztatják, egyfajta különállóságukat bizonygatván: Somogyország – lakói sem érezték ezt soha másként. Bizonyság erre, hogy – nem egyszer az ország fejlettebb vidékeit megelőzve – mindig megtalálták a módját, rendjét annak, hogy a közrend, a közbiztonság őrzése megfelelő kezekbe kerüljön. Pedig – különösen a régmúlt időkben – nem volt a vármegye könnyű helyzetben, hiszen a jellegzetes táj, az erdős és mocsaras vidék kiváló lehetőséget nyújtott mindig is azoknak, akik a megélhetés (reményeik szerint) könnyebb oldalát választva, súlyosan veszélyeztették a békés polgárok, alkotó nyugalmát.
A közrend, a közbiztonság védelmére életre hívott, egyik legrégibb szervezet, a pandúrság intézménye, Somogy vármegye talán a legnehezebb időszakban kezdte meg működését. A háborúk sora, a pusztulás, az általános nincstelenség, a kilátástalannak tűnő jövő, mind-mind a másik oldalt, a bűnözés oldalát erősítették. A pandúrok mégis megállták a helyüket. Megállta a helyét az elszegényedett kisnemes és az egyszerű pórnép fia is, akik a tisztességes emberek védelmére adták fejüket, de megállta a helyét a „Tekintetes Nemes Somogy Vármegye” elöljárósága is; hiszen nem egy esetben olyan színvonalon szabályozta a szervezet felépítését, működésének rendjét, amely még a mai (modernnek nevezett) világunkban is méltó megbecsülést élvezhetne.