Kosár
Századunk első évtizedében egy nagy magyar író a népművészet sorsán és szerepén tűnődve a következőket vetette papírra: „Valaha, mikor még az ősi sár miatt be voltunk zárkózva az idegen ipari cikkek általános beözönlése ellen, valóságos bazár volt az ország. Ha az ember végigutazta volna s első minőségű tárgyakkal akarja vala ellátni háztartását, úgyszólván minden városban, sőt a falvakban is akadt volna venni valója. Selmecbányán pipaeszközeit szerzi be az utazó tekintetes úr, Pozsonyban kardot vesz, Esztergomban nyerget, Komáromban tulipános ládát, Miskolcon gubát, Gácson posztót, Lőcsén vásznat, Besztercebányán csipkét, Losoncon üvegneműt, Kékkőn szitát, Szebenben násfát, Győrött bicskát, Vácott hintót, Szécsényben hámot, - de ki győzné mind elszámlálni?
Innen kellett volna fejlődnie a magyar iparnak s a külön művészeti stílusoknak az iparban. A száguldó vonatok megállították a művészkedő kezeket; a vasutakon beözönlő külföldi portéka olcsóbb volt. Azok a mesterségek, hol népünk ízlése, formaérzéke és művészete nyilatkozott, többé-kevésbé megszűntek.”
Az, aki ekkora nosztalgiával beszélt csaknem száz esztendővel ezelőtt a népművészetről és az iparművészetről, valamint az akkor még jelentős művészi tartalommal rendelkező kézművességről, nem más, mint a magyar irodalom egyik legnagyobb személyisége, a néplélek egyik legjobb ismerője: Mikszáth Kálmán.
Vajon mennyire volt igaza a nagy írónak? Valóban megszűnőben voltak-e, s azóta megszűntek-e azok a mesterségek vagy tágabban értelmezve: azok a művészeti és kézműves foglalatosságok – noha ez a kettő a hagyományos közösségekben sohasem vált egyértelműen ketté –, amelyben, ahogy ő írta: "Népünk ízlése, formaérzéke és művészete megnyilatkozott"?
Halász Péter
