Kosár
A muzeum-kertben, vagy a belváros utcáin gyakran látom Szilágyi Dezsőt, a mi nagy emberünket, lóbáló járással, mellére süppedt állal és acélszürke szeme, melynek tekintete. vág, mint az epigram, nem látóan mered a kövezetre. Az arca meg-megrándul, a szája mozog. Olykor diadalmas kifejezést ölt az arca, olykor haragos határozottsággal üti föl a fejét, jaj annak a képzeletbeli embernek, akit most a logikája két malomköve között lisztté őröl!
Ne nevessen senki, mikor hazánk e nagy államférfiát az utcán képzelegni látja, mint a gyáva masamód-leányt. Szilágyi Dezső ilyenkor is Szilágyi Dezső, sőt még több, mert olyan okos állitásokat ritkán cáfolt halomra a valóságban, mint ilyen kor, amikor ő mondja el az ellenfél mondókáját. Az ő beszédei mindenkor remekművei maradnak majd a parlamenti szónoklatnak, ó de micsoda primitiv Hock Jánosiádák ezek azokhoz a titokzatos, ember fülétől soha még nem hallott oratiókhoz képest, miket az utcán tart magának és saját maga ellen. Örök kár irodalmi szempontból, millió szerencse politikai tekintetből, hogy ezek a beszédek legbensőbb és örök titkai maradnak. Mert nem tudom, mi lenne a mai politikai helyzetből, ha Szilágyi Dezső, aki most semmit se mond, szembe kerülne Szilágyi Dezsővel...
