Kosár
Fieldingnek kevesen hódoltak tiszta szívvel az elmúlt két évszázadban. Műveivel halála után is számtalan ellenséget szerzett magának. S ami még különösebb: követői irigyelték a legsóvárabban.
Talán nem is a tehetsége korának levegője, lehetőségei és illúziói után vágyakoztak utódai vagy csodálói: Scott, Thackeray, Dickens, Bernard Shaw, vagy a mi Szabó Dezsőnk. A polgárság írói soha többé nem szemlélhették oly napfényes derűvel az életet, mint Fielding. Sohasem "szólhattak ki" a regényből azzal a kedves közvetlenséggel, amellyel Fielding. Hőseiket se ábrázolhatták már bátornak, győzedelmesnek. Mert ők a polgári korszak hanyatlásának voltak áldozatai és tanúi. Fielding, a szerencse fia, azonban ott volt az új rend alapjainak lerakásánál. A távolságot és különbséget Fielding és íróutódai között Stendhal kitűnően fogalmazta meg. Főművéről a Tom Jonesról írja egyhelyütt: „Ugyanaz a többi regényekhez képest, mint ami az Iliász az eposzok között." Eppoly utánozhatatlan, éppoly mesterien tükrözi az emberiség fejlődésének kivételes és sorsdöntő szakaszát, a forradalomutáni polgárság felnövekedését, mint az Iliász a saját korát.
