A szakrális költészet kérdésköre tágabban a szakrális irodalom, általánosabb értelemben pedig az ars sacra körébe tartozik.
"... Az irodalom, az író oldaláról tekintve: művészet. Az író elsősorban művész. Ha nem művész, akkor nem is író, hanem mesterember vagy hivatalnok. Mi a művész?
Próféta, igehirdető, a nép tanítómestere - mondják egyesek.
Ember, aki játszik a szavakkal, örök gyermek, makacs álmodozó, hangok bűvésze - vitatják mások.
Szociológus és historikus, az élet ábrázollója, oknyomozója és törvénykutató, a tömeg öntudatlan érzéseinek kifejezője stb. - hirdeti a harmadik és a negyedik. Mindez igaz, vagy legalábbis igaz lehet, de csak másodlagosan. A művészet, a szépség birodalma, egészen külön világ, amely lényege szerint minden mástól különbözik...
A művész az az ember, akiben a jelenségek világa belső valósággá válik, formát ölt, és megformálva az akotásban kicsordul belőle, mint érzékelhető, utána élhető valóság. Ennek a belső formálódásnak és nnek a külső kifejeződésnek megvannak a maga immanens törvényei, amelyek minden más törvénytől (logikától, moráltól, hasznosságtól) különbözőek
A művésznek - amikor és amíg alkot - egy a kötelessége: a "lelke Istenéhez" való alázatos és oddadó hűség: minél tökéletesebben azt és úgy adni, ami lelkét eltölti.
Az Eszmét, amely megvillant előtte, az Alakot, amely megnyilatkozott számára, a Dallamot, amely megcsendüt benne, a Titkot, amelyet megsejtett..."