Tollharcok. Irodalmi és színházi viták 1830-1847

Az irodalmi, nyelvi, stilisztikai, színházi vitáknak nagy hagyományuk van művelődéstörténetünkben. Ezek a viták – még ha olykor kíméletlenül személyeskedők voltak is – erőssé edzették irodalmunkat abban a korban, amikor nyelvünk puszta léte is fenyegettetve volt, amikor nemzeti irodalmunk és anyanyelvünk belső szuverenitásának megóvásáról, sőt bizonyos tekintetekben megteremtéséről volt szó. Ezek a szókimondó, semmilyen tekintélyt, érzékenységet figyelembe nem vevő, súlyos sebeket osztogató viták hagyományt teremtettek, s amit Révai Miklós és Verseghy Ferenc kezdett, azt Batsányi János, majd Kazinczy Ferenc, utánuk pedig Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály folytatta.
A Tollharcok mintegy folytatása a Pennaháborúk című, 1980-ban megjelent kötetnek. A Pennaháborúk vitáinak központi alakja Kazinczy Ferenc volt, a Tollharcok főszereplője már Bajza József, a Kazinczy utáni kor, a romantika egyik szellemi vezére.
Szalai Anna a gyűjtemény szerkesztője, szöveggondozója és jegyzetírója – e korszak vitáit hat fejezetben ismerteti meg az olvasókkal.
A Conversations-Lexikon-pör (1830) című fejezet annak a vitának a dokumentumait adja közre, mely első lexikonunk szerkesztési elvei és munkatársainak megválasztása körül zajlott. A második fejezet az úgynevezett Pyrker-vita (1830—1834). Bajza József és Toldy Ferenc írásai, Kazinczy Ferenc megjegyzései nemcsak nemzeti irodalmunkkal kapcsolatban mondanak el figyelemre méltó gondolatokat, hanem közben lényeges fordításelméleti kérdéseket is tisztáznak.
Az Aurora-Pör (1831—1834) azért fontos állomása művelődéstörténetünknek, mert ebben a vitában különítődtek el olyan könyv- és lapkiadói fogalmak, mint szerző, szerkesztő és kiadó; és ekkor tudatosodott szellemi életünkben először a kiadói és szerzői jog fogalma.
A következő három fejezet (A színi hatás vitája; Eposzi és drámai kor; Nemzeti Színház) a magyar színházügy kezdeti és viharos éveit eleveníti meg. A vitacikkek hű képet adnak a Magyarországon akkor születőben levő új művészetről, a drámaírás, az opera és a színjátszás kezdeti nehézségeiről – nemcsak politikai és anyagi, hanem személyi nehézségeiről is; továbbá képet adnak a műsorpolitika-elvekről, a közönség és a színház kapcsolatáról, és elhitető erővel érzékeltetik a gyakran elvi köntösbe burkolt személyes torzsalkodások hangulatát is.