Mai japán dekameron

Mint ahogy a görög dráma a dionizoszi misztériumból, úgy született a Japán szó-művészet az archaikus vallási táncokból. A szertartás ritmusa epikává sűrűsödött, a melódia költészetben olvadt fel. Kettős gyökere van így az irodalomnak: egyrészt a vallási parancs alapját képező erkölcsi világszemléletből táplálkozik és belőle meríti tartalmát. Másrészt a legtisztább, de egyszersmint legnehezebben megragadható és rögzíthető művészet, a zene formáiba burkolózik. Ez a kettősség végigvonul a japán irodalom tizenkét évszázados életén. A bölcseleti rétegekből leszűrődött, zenébe ágyazott tartalom elhatározó befolyással rajzolta meg előre a megteendő útat. A meditatív elképzelés és a hangulatszülte, tünőéletű kifejezés nem hozhatta létre azt a drámai erupciót, amely megteremtette az antik tragédiát. Szélesfolyású elbeszélés és rövidütemű vers viszi tovább a kezdettől fogva megadott elemeket. A két különfelé ágazó, de mindig újra és újra találkozó, egymást keresztező út között áll a dráma: nincs önálló iránya, önmagáért való, szükségszerűen indokolt szerkezete: a lírai és epikai elemek mellett a drámai cselekménynek alig van jelentős szerepe. A kettős eredet magyarázza meg a japán irodalom különösvonalú fejlődését. A mi fogalmaink szerinti fejlődésről tulajdonképpen nem is beszélhetünk. A fejlődés: növekedés, gyarapodás, változás. A japán irodalom tartalmi jelentősége az évszázadok alatt nem változott...