Kosár
A Műcsarnokban a jelen szól hozzánk. Dinamikájában, változó állandóságában, állandó változandóságában. Versenyt fut az idővel, és az idő nem fog ki rajta. Azt mutatja meg, ami egy tág értelemben vett jelenben történik, nem régvolt koroknak az örökkévalóságba meredő művészetét. Itt a jelen szól a jelenhez. Az épület falai között kiállításról kiállításra a műalkotások forgatagában térré válik az idő.
A Műcsarnokban világunkkal szembesülünk, a korral, amelyben élünk. Egyszersmind önmagunkkal is, hiszen egész ember mivoltunk a művészet közegében tárul fel előttünk. Határon belüli és határon túli művészek alkotásai szólítanak meg minket, mi pedig vesszük vagy nem vesszük üzenetüket. A művek a mi világunkról adnak számot, annak szépségével és borzalmaival, átmeneteivel és töredezettségével, bonyolultságával és sokszínűségével egyetemben. A műalkotások a maguk titokzatos módján éppúgy figyelnek minket, mint mi őket. Mi éket itéljük meg ők pedig minket.
A Műcsarnok talán legfőbb tőkéje a dac. A kiállítások - különösen az elmúlt évtizedekben - dacoltak mindenféle hivatalos kultúrpolitikai irányzattal, előírással és pártpolitikai elvárással. Így őrizte meg az intézmény autonómiáját, miközben zsinórmértéke egyedül a művészi érték volt. Falai között megjelenni dicsőséget és rangot jelentett magyar és külföldi művésznek egyaránt. Igyekezett nem kivételezni egyetlen irányzattal sem, célja pluralista elkötelezettségű kiállításpolitikájával a kortárs művészet minél sokrétűbb bemutatása volt.
A Műcsarnok a világ vizuális művészeti áramlatát közvetíti számunkra.
