Római történetírók

Szerb Antal azt vallotta magáról, hogy soha nem volt irodalomtörténész, hanem író, aki néhány könyvének tárgyául az irodalomtörténetet választotta. A nagy ókori történetírók ebben szinte kivétel nélkül az ő elődei: elsősorban valamennyien írók voltak, a prózastílus és a kompozíció mesterei. A római irodalmat, amely a görögnél jóval szegényebb nagy költőkben és drámaírókban, történetírói emelték a göröggel azonos rangra. Persze lehet őket az elbeszélt események tudósítóiként is olvasni, és egyikük sem tiltakozna ellene. De nem gondolták, hogy a régi dolgokról – ahogy Livius írja – bárki is biztosat tudna mondani, vagy hogy a maga korának eseményeiről – Tacitus kihívó fogalmazása szerint indulat és elfogultság nélkül írhatna. Kétségtelen hitelességük nem a forráskritika mérlegére tett adatok hitelessége, hanem a művész kezével megfestett képé. Az írásművészet ismert csodája ez: a történeti forráskutatás iránt meglehetősen közömbös Liviusnak Scipio és Hannibal szájába adott – a valóságban így soha el nem hangzott —beszéde nem mond mást és kevesebbet az i. e. 3. század végének e két világhatalmáról, mint Mommsen tudományos művének megfelelő fejezetei, csak másképp: elfelejthetetlenül, mert a forrásadatok tanulságai végesek, a művészi ábrázolás mélysége megmérhetetlen. Aki – mint annyian a német klasszicizmus óta – legföljebb a görögök közvetítőjének érdemét hagyja meg a római irodalomnak, ne Vergiliust hasonlítsa össze Homérosszal, hanem Tacitust Thuküdidésszel. Az európai próza szinte valamennyi színe ott van a nagy római történetírók palettáján, s valamennyi műfaját ők keverték ki.
A kötet mint írókat mutatja be Róma legnagyobb historikusait, a válogatás írásművészetük, építésmódjuk sokszínűségét dokumentálja egy-egy teljes művükkel vagy művük kerek részletével.