Peter Weiler: A Márai-véletlen

",,Ahogy testem Paul csókjai alatt nyomokat rajzolt a homokba, hirtelen hideg szúrást éreztem a hátamban. Olyan érzés volt, mintha egy üvegszilánk állt volna mélyen belém, felsikítottam. Paul rám nézett, és látta, hogy a fájdalomtól mindjárt elsírom magam - nagyon megijedt. Megfordultam, és meztelen hátamon a kezemmel kerestem a szúrás nyomát, hátha a szilánk még kiáll belőlem. Paul hirtelen hátraugrott, ahogy meglátta a pici piros lyukat a bőrömön, melyből vékonyan szivárgott a vér. Megnézte közelebbről, de nem állt ki belőlem semmi.
Vadul túrni kezdtem a homokban: bármi szúrt meg, annak még ott kell lennie valahol. Nem szilánk volt, hanem egy érdes szög, ami éppen csak kilátszott a földből. Próbáltam kihúzni, de meg sem mozdult. Ahogy körülástam, kezdett a hegyénél kiszélesedni. Mindketten kapartuk a homokot, a szög egyre hosszabbnak bizonyult. Már legalább egy arasznyi állt ki belőle, amikor a vasdarab elágazott, és egy szélesebb nyúlvány indult el belőle, a vékony pedig továbbra is haladt a mélybe. Aztán megmozdult az egész, és a kilazult homok elengedte a tárgyat. Néhány század másodperc alatt állt össze agyamban a kép, aminél akkor semmi nem lehetett volna borzalmasabb.
Ott feküdt előttem Remington indiánszobra. Az indián, aki kezében egy lándzsával éppen ugrat a Jovával.”"