Ló és lovas ábrázolása a magyar művészetben

Kiállításunk a történeti anyag felsorakoztatásával - a kultúrhistóriai összefüggéseken túl - azt is bizonyítja, hogy ez a viszonylag zártkörű tematika milyen sokféle műforma igénybevételére sarkallta a művészeket. A dokumentatív jellegű ábráktól az expresszív dramatizálásig hány variációja figyelhető meg a ló és lovas művészi bemutatásának, együttes megjelenésüknek. S ez a különbözőség még csak nem is a legújabb kor specialitása, nem volt szükség századunk zaklatott stílustörekvéseire ahhoz, hogy ez a témakör annyira eltérő módon nyerjen képi, plasztikai formát. A figurális kompozíciónak ugyanis olyan egyedülálló lehetőségei adódnak a ló és lovas hiteles elhelyezésével, perspektivikus összehangolásával, statikusabb vagy dinamikusabb viszonyításával, hogy a jó felkészültségű képzőművész szívesen néz szembe az efféle feladat nehézségeivel, mert meggyőzően demonstrálhatja ötletességét, szakmai tévedhetetlenségét, egyéni modorának előnyeit. A részletezés éppúgy elfogadható lehet, mint a nagyvonalú összefoglalás, a szabatosabb indoklás mellett létjogosultsága van a szabadabb szárnyalásnak. Előfordul, hogy az egyik művész helyzetképet szolgáltat még a mozgás alapján is, a másik átvitt értelmű jelentést biztosít stilizált lovasának. Olykor szinte érezhető a vágta sebessége, máskor látomássá oldódik a valószerű benyomás is. Fegyelmezettség, lendület, pontosság, vázlatosság, tárgyiasság, festőiség jól megfér egymással, mert maga az ábrázolni való is leköti a tárlatlátogatót, ám a művészi feldolgozás sokrétűsége külön is tanulmányozást érdemel.