Lankadatlan kedvvel gyűjti össze Fehér Klára immár évek óta hétköznapjaink morzsányi vagy karéjnyi örömeit és bosszúságait, azzal a töretlen hittel, hogy jó szándékú humorral vagy csípős szatírával sikerül változtatni a hibákon.
Derűjét, hitét egyetlenegyszer karcolta meg mindeddig a kételkedés: Spanyolországban járva megnézte a bikaviadalt, ahol mindenki izgul, hangoskodik, zajong, csak a bika tűri csendesen a torrerók ingerlő szurkálásait. Ebbeli benyomásai, tűnődései Ars poetica címen fogalmazódtak meg kötetében:
- Mi lenne, ha a bika ordítana? - kérdi, bár kétkedik benne, hogy ez bármit változtatna az ünnepélyes öldöklés szent szertartásán.
Következtetése mégis az - ha keveset ér is a tiltakozás, ha ismétlődnek is a horzsoló, metsző, olykor csontig ható vágások - Fehér Klára vallja, hogy nem lehet beletörődni, nem lehet csendben maradni, időnként ,,ordítani" - kell!