Petry Csaba: A fehér ló

"– Hódítani akarsz Nagyúr! – sem az úr, sem a szolga nem tudta eldönteni, honnan jő a hang. Az egyik pillanatban úgy vélték az öreg ember beszél, a másikban, hogy a felettük lebegő sólyom szól hozzájuk. -s A hegyen túl vár a Föld szíve, a Világ Aranyos Szeglete. Érzel magadban elég erőt az elfoglaláshoz? Elég hitet a megtartásához? Elég bölcsességet a kormányzásához? Avagy ismered-e a Föld népét? Átérzed-e szíve rezdülését? Tudnád-e szeretni és szolgálni őt?
Kezemben kard, az övemre tűzött tegezben íj , puzdrámban nyílvesszők. Lásd az erőm! Sátramban asszonyaim és gyermekeim: az Úr adománya, jövőnk záloga. Íme a hitem! A pusztákon zászlóm alá sorakoztatott népek sora: harcosok, mesterek, földmívesek, kik kezembe tették sorsuk, boldogulásuk. Ez az én bölcsességem. Ennyi nem elég?
Sok sok évvel azelőtt, hogy e világra jöttél, hét férfi állt ugyanitt, e tűz mellett. Lóháton érkeztek, akárcsak ti. Vihar kísérte őket, akárcsak titeket. És rám találtak. Hosszú ideje vártam őket, ha nem is oly soká, mint titeket. Ők leszálltak a nyeregből. Másban volt az erejük, más volt a hitük és más a bölcsességük. Tudták: a hegyeken túl él a Föld népe, a Mag, amit Isten vetett el, hogy kalászba szökkenjen. Gondozni akarták e kalászt, s megszólították a népet. Üzenetet küldtek. Fehér lovat, nyerget és kantárt. Tudsz-e ettől többet mondani nekik? Ha igen, elfogadnak és követni fognak. Ha nem, elrejtőznek előled, s legyőznek anélkül, hogy akárcsak megpillanthatnád őket..."