Szécsi Margit: A trombitákat összesöprik

Pusztító, vad indulatok, sötét kétségek, reménytelenség, halálvágy, furcsa, irracionális mítoszok: játék, mágia, mese, mely játékosságában válik komollyá s tartalommá – és indulatoktól fűtött felelősségérzet, amely kutatja az ösztönök mélyén rejtőző örömöt, szerelmet és szeretetet, hogy leszámolhasson az elembertelenedés felidézett démonával ...
Ritkán tapasztalható jelenség az, ha egy verseskötetben – sőt annak egyes ciklusain belül – hitelesen, magas művészi színvonalon realizálódik két egymást látszólag kizáró emberi törekvés: az élet tagadása s ennek ellentéte:
„mert nincs joga,
nincs joga az embernek,
hogy a megfoghatatlanságot
magára öltse,
s fölmutassa a Semmit,
a mellőzöttség torz fintorára
nincs joga...”
A „Március” (1955), „Az angyalok strandja” (1956) s a „Páva a tűzfalon” (1958) után „A trombitákat összesöprik” Szécsi Margit negyedik verseskönyve.
Költészete az elmúlt évek alatt kifejező erő tekintetében elmélyült, és verseinek képei egységes, megragadó látomásokká formálódtak. Mondanivalója mély emberi válságot tükröz, amely egy új szintézis lehetőségét ígéri. Azt vallja, hogy költészet nélkül elektronikus termeszvár lenne a föld, s a lét sem volna több villamos vegetálásnál. A művészet nélkülözhetetlen, a művésznek pedig szolgálnia kell az embert.