Nagy András: Biberach és a többiek...

Olykor azt gondolom, hogy ezekben az ezredvég előtti pillanatokban mégiscsak a graffiti volna a legpontosabb és egyben legkíméletlenebb formája mindannak, ami pedig mai életünkben többnyire formátlan marad. És nem is azok a frappánsan bölcs (vagy éppoly frappánsan ostoba) – mindenesetre irigylendően pontos aforizmák, melyek segítenek a kétségbeesésben, hanem a különös ábrák, olykor zabolátlanul előáradó ornamentikus káprázatok, figurák, motívumok, szörnyek, kiterjedés nélkül és szórópisztolyszínekkel tarkítva, ahogy zsúfolódnak, valahol a teremtő és a romboló akarat egyre szűkülő határmezsgyéjén.
Hirtelen és magától értetődően bukkannak elő, mint kozmikusan otthonos bolygócsoportok, tengeralatti halrajok vagy éppen színpadi kísérletek – de egyszerre ott vannak: hídpilléren, mélységekbe nyíló tűzfalon, metróalagútban vagy fényesre mázolt bankpalotán; mert minden felületté válik számukra, Így mindent továbbkomponálnak és saját képükre alakítanak – aminek a lényege meg a záloga meg a lendülete pusztán annyi volna: hogy minden szent, ha egyszer semmi sem szent.
Az elmúlt másfél évtized hasonló indulatú – bár egyszemélyes és színpadi – törekvéseiből olvasható néhány ebben a kötetben: a legelsőtől a legutóbbiig: hiszen színműírói szándékom számára „tűzfallá” és „hídpillérré” válhatott minden, ami szent: sejtelmes és feltáratlan koraújkori bűnügy Báthory Erzsébet történetében; a házasságtörés polgári mítosza Anna Karenina sorsszerű epikájában: a zseniális és súlyos színpadi géniusz – Jászai Mari – vergődése érzelmei és érzékei irodalomtörténeti mintázatú pókhálójában; legfőképpen pedig maga a klasszikus, a nemzeti, a tragédia: a Bánk bán; kissé bizony átrajzolva és szétszedve – sőt: végiggondolva az intrikus szemszögéből, ahogy a „használati utasításként” mellékelt Bánk bán-graffiti megérteni segít: hogy lehetne-e éppen a történet legfőbb mozgatója ritter Biberach?
Mentségem nincs. Ezek a művek vannak.