P. Ábrahám Ernő: Csillagok a Tiszában

– Jó reggelt! A posta!
Jókedvűen, követelődzve, érces csengéssel tolakodott ez a pár szó az előszoba nyitott ajtaján keresztül az ebédlőbe s ott, mintha csak megfürdött volna az ablakon beözönlő májusi napsütésben, még derűsebbé, még vidámabbá hangolta a szobát.
Lizi abbahagyta a törülgetést, egy pillanatig mozdulatlanul állott, hogy visszacsengjen a fülébe a bátor, férfias hang tárogató-zenéje, azután végigsimította hófehér kötőjét s ment ki az előszobába.
– Ajánlott levél! – csengett elébe.
– Alá kell irni? – kérdezte a lány s úgy összeakadt a szeme a postás tekintetével, hogy elpirult s zavarodottan sütötte le.
Megzavarodott a postás is. Csak titkosan mert egy-egy pillantást vetni Lizire. Hol a fehér bóbita alatt kacérkodó szőke hajfürtjeire, hol arcának pajkos vonásaira, hol kötőjének könnyű csipkeszegélyére.
Alig tudta, mit mondjon.

A borító mentén a kötés megtört.

A könyv alsó része ázott, foltos.