Burány Béla: Emberek, sorsok, katonák. Így éltünk Pannóniában II.

Tudom, egy országért, egy földért, egy ügyért, emberekért élni kell, meghalni csak a legkivételesebb esetekben érdemes. A világnak ezen a táján, amit most Vajdaságnak mondunk, a belátható történelem folyamán vajh hányszor és mikor adatott meg az a legelemibb emberi jog az itt születetteknek, hogy maguk válasszák meg amiért – „megdögleniük érdemes”?
Az „Utánam, katonák!” heroikus periódusa múltán, amikor még kritikus helyzetekben ruhacserével és önként (?) vállalta a hősi halál valószínűségét egy-egy hűséges alattvaló, modern életünkben a KÜLDŐK és a harcba, halálba KÜLDÖTTEK közötti távolság egyre nő. Az „elesés”-hez megnyugvást adó üdvöt sem kínál a jelszavak átélt, „Istenért” része, de a messzi magasban a szakrális király magukat megtestesítő fogalma sem. (A szerző előszavából)