Szomory Dezső: Emberi kis képeskönyv

Éjféltájt az asztalomnál ültem s mindenféle bús dolgokra gondoltam. mint szakértő gondoltam mindenféle bús dolgokra s ezek sorában bizonyos lelki bánatokra, melyek alig gyógyíthatók. Az ember éli a maga sorsát, vagy inkább kiállja, gondoltam. Vannak sebek, melyek soha be nem hegednek. Csak éppen Isten segít hozzá, hogy az ember elviselje őket. Ilyenformán gondolkodtam. De nem jutván figyelemreméltóbb eredményre, már készültem eloltani a lámpámat s lemondtam egy jobb jövőről.
Akkor, valaki kopogtatott az ajtón. Nagyon halkan kopogtatott, voltaképpen nem is kopogtatott, csak éppen végigvonta az ujját az ajtón, mint egy haldokló, aki már nem tud kopogni. Siettem az ajtóhoz. Sápadtan az estélyi ruhájában, Perecley Magdus állott a küszöbön, az ajtófának dőlve és sírt. Úgy sírt szegény, feldúltan a lelkében, hogy egy hangja nem volt. Csak a könnyei omlottak a sápadt arcára. Csak a meztelen válla rengett az esélyi ruhában.