"Az Ady korszakának nem volt epikai költészeté; líra, líra, líra, a háborún keresztül, egészen máig. Mesebeszéd az, hogy a novella ölte ki a verses elbeszélést. A költők maguk dobták ki repülőgépjükből, mint felesleges súlyt. Mert az elbeszélés nemcsak formát jelent, hanem szerkesztő művészetet, jellemzést és kikerekített mesét, amelynek van feje, törzse, lába. Mindez műhelymunkát is kíván, nem csak lírai melankóliát. Tóth Árpád, még a lírai verseit is megkomponálta, mintha pici lírai regényt sűrítene öt-hat versszakos panaszaiba. Tervezett verses regényt is: meg akarta: írni a magyar Anyegin-t. Babits is babrálgatott egy időben verses formába öntött elbeszéléssel. De úgy látszik, ő is unta.
Nem dicsekvésből, csak a történeti igazság kedvéért mondom, hogy a huszadik században én tartottam fenn tudatosan, ezt a műfajt. Vittem tovább, Arany Jánosék után, új témákkal, új képekkel, legtöbbször a régi formában. Éreztem, hogy köntöst is újat kellene adnom modern életképeimnek; de hőseim rendesen alföldi magyar alakok : ezek magyar ruhában járnak, nem éreztem szükségesnek, hogy angol térdnadrágot adjak rájuk és sportinget. Vörösmarty és Arany formái új színben és új zengésben szólalnak itt meg, hozzáadva a magam frissebb hangját."