Farkas Imre: Klára Itáliában

Tizennyolc éves vagyok, inkább barna, mint szőke, a szemem pedig sötét. Tudom, hogy nem vagyok kimondott szépség, de jó alakom van és amikor nevetek, akkor nagyon jól festek. Szép fehér fogam van és megvan valamennyi. Eddig mindössze tiz verset irtak hozzám, báli ruhám nincs, szinházba nem járok, öt gramofonlemezem van, de az is mind meg van kopva. Moziba: minden héten. Hus: minden másodnap. Mert szegények vagyunk.
Hogy kik vagyunk szegények? Én meg az anyukám. Édesapám eltünt a nagy háboru viharában és vele együtt eltünt a szép lakás, a jómód, a gondtalanság. Amikor mindez megvolt, akkor én még apró gyerek voltam. Én már csak a gondokra emlékezem.
Kereskedelmi érettségim van és jelenleg irodába járok. Azaz hogy: hogy is mondjam csak, nem egészen irodába. Mert az én munkám nem irodai munka. Nem méltó a végzettségemhez, nem méltó ahhoz a kitünő kalkulushoz, amit a kettős könyvvitelből kaptam. Szinte szégyellem bevallani: másolok. Mit másolok? Az egyetemes európai jogtörténetet. Egy elsárgult, össze-vissza szakadozott jegyzetet kaptam a gazdámtól, azt másolom mindennap tizenegy órától egyig. Nehezen megy, mert az irás kusza, sok a törlés benne és a tinta itt-ott már meg van halványodva. A gazdám neve: doktor Colthaus Ernő. Már nem fiatal ember. Nem is kedves ember. De ezt a kétórai munkaidőt nagyon jól megfizeti. És ez a fontos...