Bibó Lajos: Nincs irgalom

"A serdülő kor, a férfivá érés, tavaszi vihar erejével kirobbanó lelki válsága, a pubertás drámája már több reprezentatív jelentőségű írót foglalkoztatott. Sokrétegű probléma ez, melynek konvenciókkal, prüdériával, megnemértéssel elszigetelt ködös útvesztőiben Freud gyújtott irányító világosságot. De még a freudi lélekreflektor mellett is éles szem, biztos érzék, ki nem sikló ítélőképesség kell ahhoz, hogy egy író a zsendülő élet első másfél évtizedének olyan művészi diagnózisát adja, mely minden bujtogató olcsó hatást kényesen kerülve, eleven, nagyvonalú lékerajzzá teljesedik ki.
Bibó Lajos "Nincs irgalom!" című új regényében írói rendkívüliségének teljes vértjében áll szembe a serdülő kor problémáival. Szuggesztív és izgalmas őszinte önvallomást tesz a gyerekember ama lelki összeütközéséről, amikor az álmokkal körülfelhőzött vágyakra rádöbben a meztelen valóság.
Bibó Lajos szerves egésszé kapcsolódó, forró líraisággal átszőtt epizódokon mutatja meg, érzékelteti, hogy "nincs irgalom" az illúzióknak, a naiv és szűz életszemléletnek abban a siralomházában, ahová a mimózaérzékenységű gyerekember jut az élettel, a valósággal való első gyilkos összeütközés után, amikor a szívvakság boldog napjai visszahívhatatlanul eliramodtak. Bibó dinamikus erejű, patakzó lendületű prózája, vérbő temperamentuma, emberformáló erejének széles skálája, megfigyeléseinek pontossága, minden fülledt líraisága ellenére is fegyelmezett, kemény logikájának ellenőrzése alatt álló elbeszélő módja kitűnő segítő eszközei abban, hogy a regény az átéltség, az élményszerűség csorbanélküli hatását tudja kelteni."