Balassa Imre: Nyolc évtized vándorútján

A ​közelmúltban elhunyt népszerű zenekritikus posztumusz kötete műfajilag szabálytalan alkotás. Voltaképpen önéletrajzi regény, de a szerző személyes emlékei csak adalékként kapcsolódnak a gazdag élményanyaghoz, amely a századelő magyar színjátszásának hőskorába nyújt bepillantást. Az író legnagyobb érdeme előadásmódjának kedélyessége, úgy ír, mintha fehérasztalnál mesélgetne. Ahogyan anekdotázik, ironizál, ahogyan az eseményanyagot kiválasztja, korhű atmoszférát teremt, de egyben kiválóan érzékelteti azt a szellemi pezsgést is, amelyet a játékos művészkedély teremtett meg fővárosunkban a század elején. Mégis valósággal heroizálja azt a nemes pátoszú hivatástudatot, amellyel egy nagyra hivatott színésznemzedék a művészet, a szellem szabadságának örökségét ápolta egy önmagát szellemileg, társadalmilag túlélt korban. Jászai Marinak, Szacsvay Imrének, Márkus Emíliának állít emléket, s a szeretett Nemzeti Színháznak.
Miután megszakadt kapcsolata a színházzal, s elkötelezte magát élete végéig tartó nagy szenvedélyének, a zenének, az ifjú zeneértő közönség nevelésének fáradságos munkáját vállalta hivatásaként: „Azt mondják barátaim, hogy életemet a zene és a színház prosperói varázsszigetére helyeztem át. Ez igaz is. Az igazi életemet ezen a varázsszigeten élem, boldog számkivetésben vagy – ha úgy tetszik – rabságban.” Nem sokkal halála előtt, 87 éves korában írta le ezeket a sorokat.