Bartalis Imre: Paraszti huncutságok avagy egy állatorvos naplótöredékei

„Édesapámtól mindig azt hallottam, hogy az Úristen után a mindennapi kenyerünket a parasztembernek köszönhetjük. Ez úgy belém rögződött, hogy bárhol jártam a nagyvilágban, a parasztságot mindig védelmembe vettem, ha úgy éreztem, hogy becsületükön csorbát ejtettek, méltóságukban megsértették őket” – írja kötete előszavában Bartalis Imre, aki pályáját vidéki állatorvosként kezdte. A parasztemberek hétköznapjai köré szövődő történetek mindegyike megcsillant valamit egy mára már feledésbe merülő világból, a padláslesöprések időszakának összekacsintásai, a kényszervágások, s számtalan helyzet bizonyította a falusi emberek számára, hogy az állatorvos velük van legnagyobb bajaik közepette is. Sokszor fordulnak komikumba ezek a történetek (Hát így építik a szocializmust Iszákon? A tervkölcsön áldozata), s az elbeszélések jónéhánya „huncut” tájszólásban tudósít a furfangos paraszti észjárásról (Már tudom a gyerek nevit is!; Még egyszer nem úszhat el a kecske ára; Ugye, ez a barázdáért volt?!) Egy minden mesterkéltségtől mentes, jó humorú, remek pszichológiai érzékkel megáldott állatorvos gondolatai ezek szakmájáról, az emberi tisztességről és a faluhoz kötődő vidéki értelmiség életéről.