Dormándi László: Sólyommadár. Balassa Bálint regénye

"Balassi Bálint, – akit Dormándi László a 16. század költészetének legkedveltebb metaforájával szerencsésen nevez «sólyommadár»-nak, – nemcsak az élete külső érdekessége miatt érdemelte meg, hogy megálljon rajta egy költő szeme, hanem azért is, mert ez a hányt-vetett sorsú ember mintha örök szomorú szimbóluma volna egy jellemző magyar típusnak: a hő indulatain uralkodni nem képes magyarnak, aki féktelenségében veszni hagyja a tehetségeit s aki szabad és színes buzogásával néha alaptalanul is az eltékozolt zseni benyomását teszi. Kiszámíthatatlanságukban, zabolátlanságukban kissé Dosztojevszkij hőseire emlékeztetnek ezek a különös magyarok: csak persze az orosz megszállottak inkább a metafizikai szomjúságuk, ezek pedig úri gőgű, de igen földi temperamentumuk áldozatai...
Balassi Bálint kétségtelenül ennek a magyar típusnak az őse. Forróvérű garázda legény, meggondolatlan és fegyelmezhetetlen. Bosszúban, szerelemben nem ismer mértéket. De ne feledjük, hogy költő is volt, nagyon művelt, kora majd minden európai irodalmában jártas, érzékeny idegű és mély érzésű ember. Dormándi gondos hűséggel és szemléletesen rajzolja elénk a vad és könnyelmű férfit, aki Losonczi Anna iránti reménytelen szerelme miatt végigduhajkodja és végigbúsulja fél Közép-Európát; de kissé elhanyagolja a költő Balassit. Az ő hőse egy országos falurossza, akiről szinte nehéz elhinni - ha a könyv lapjain olykor említés történik róla –, hogy elragadó verseket ír. Elég különös dolog különben: hiszen intellektuális és író embernek könnyebb lehet egy költő, mint egy regulátlan katona ábrázolása. Dormándi mégis éppen – ami igen biztató dolog – a nehezebb feladatot választotta és oldotta meg szerencsével.”
Komlós Aladár: Sólyommadár. Nyugat 1927. 10. szám