Veressné Csapó Mária: Tíz köb föld

Részlet a könyvből:
„Anyó felérzett. Derekában még sajgott a tegnapi kapálás, szemei is nehezek voltak még, de mégis éberen fordultak az ablak felé és a rózsás „firhang" résein kikémleltek az éjszakába. Még nagyon korán volt. Az éjszaka hűvös, sötét bársonyába remegő virágszirmok és bókoló fák takaróztak. A csillagok éles szikrázása sem halványult még hunyorgó derengésbe. Sűrű csend alatt pihegett a világ és az álom édes nyála kicsordult az alvók szájszögletén. Kint és bent még mindenki aludt. A mindég éber házőrző is édes szuszogásba gömbölyödött az eresz alatt. A tyúkól felől is csak olykor hallatszott halk csipogás, még ember, állat messze érezte magától a reggelt, amikor a toronyóra először vékonyan, azután vastagon lassan négyet ütött. Bent az egyik nyoszolyán az ember aludt. Piros-pozsgás arcán verejték gyöngyözött és hanyatt fekvő zömök teste nyugodt szuszogással emelkedett ki a csíkos párnák közül. Nem úgy, mint anyó kis aszalt valója, amely valósággal beleolvadt és elveszett a toll rengetegben, úgy hogy csak a kis hegyes kontya látszott. A kanapéra - a két ablak között - a kislánynak ágyaztak, akinek ugyan már szűk volt a hely, de elfáradt játszi gyermekségében, kibomlott barna hajával, kezét-lábát széthajigálva, édesen pihegett.”
 

Gerince cellux-szal ragasztva, az utolsó két lap alja ragasztva.