Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. I-II. kötet

Írásomban sokat foglalkozom a hadsereggel. Nemcsak azért, mert életem javát ennek kötelékében töltöttem el - tehát tapasztalataim és meglátásaim ezen a téren a legbőségesebbek -, hanem azért is, mert 1914-től kezdve a felszabadulásig a hadseregnek eszményi hivatását messze meghaladó szerepe volt. A politikai vezetést csaknem mindig a hadsereg kívánságai, követelései, gyakran erőszakoskodásai befolyásolták, sőt irányították. A későbbiekben bőségesen lesz alkalmam ezt bizonyítani. A korszak kutatójának tehát nagyon is szükséges a hadsereggel összefüggő kérdésekkel foglalkozni.
A katonatiszti pályát 1913-ban választottam élethivatásul. A pályára nem szülői kényszer, nem ingyen taníttatási lehetőség, nem hamari kenyér miatt, hanem szülői lebeszélés, volt középiskolai tanáraim és egész rokonságom tanácsai ellenére, a magam akaratából léptem. Akartam katonatiszt lenni, mert én azt a magyar katonát láttam lelki szemeim előtt, akinek apoteózisát éppen a nacionalista magyar hősi életszemléletben való eltúlzott nevelés oltotta belém. A magyar katona fogalma előttem tiszta volt és szent, hittem ennek az élethivatásnak magasabbrendűségében, hittem a "királyért és hazáért" jelszó nagyszerűségében, és ezt nem láttam összeegyeztethetetlennek azzal, hogy a magyar függetlenség gondolatától és akarásától már ebben a fiatal korban is mélységesen át voltam itatva - mint ahogyan nem látta ezt más sem, nálam idősebbek, egy egész magyar generáció sem...