Nagy László: Hajdúvitézek. 1591-1699.

A hajdúkról szólva forrásadataink, történetírásunk hol rút és istentelen népről, hazánknak és annak "édestestvérét", Erdélyt még a töröknél, tatárnál is kegyetlenebbül pusztító hordáról, a zsoldért, szabad "sákmánért" apjukat, anyjukat levágó csőcselékről, hol pedig a hazáért fegyvert fogó, a nemzet régi szabadságát visszaszerző közösségről beszélnek. Tartják őket korunk legkiválóbb katonáinak és becsülik harcértéküket messze a nyugat-európai seregeké alá. Harcmódjukkal mint nemzeti differencia specificával büszkélkednek, de emlegetik e sajátságot egyszerűen csak a hazai elmaradottság következményeként is... Fontos pedig a tisztázás, hiszen a hajdúság roppant szerepet játszott XVII. századi históriánkban. Ők vitték győzelemre Bocskai szabadságharcát, ők alkották Báthory Gábor, Bethlen, I. és II. Rákóczi György hadának túlnyomó részét; egyáltalán: ők képviselték az ország fő fegyveres erejét; történetük így egybefonódik az ország történetének minden jelentősebb eseményével. Nagy László is rendre fölveti az időszak legfőbb kérdéseit, problémáit. Értékelései, konklúziói gyakran (termékenyen) ellentmondanak a korábbi ítéletnek. Bethlen képe árnyaltabb, mint a történeti tudatunkban rögződött fejedelmi portré, Báthory Gábort nem egészen a Móricztól is ránk hagyományozott szertelen "tündérkirályfiként" ábrázolja, I. Rákóczi Györgyöt lehetőségeink és elért eredményeink tükrében a "nagy fejedelemmel" legalábbis egyenrangúnak mutatja. Nagy műve ugyanakkor tárgyias, higgadt, érvelő, ténytisztelő munka. Forrásanyaga a legjelentősebb XVII. századi történészekével összevetve is roppant széles körű, következtetései az adatfeltáró kutatás pillanatnyi helyzetéhez mértek, a vágyaktól, belső hangoltságtól, politikai előfeltevésektől, erőszakolt, történetietlen erkölcsi kategóriáktól befolyásolt szemlélet, és a mindenáron való "deheroizálás" alapvető rendező elvvé tétele egyaránt idegen tőle.