Donáth Péter: Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon, 1945-1960

Az iskolakötelezettség kiterjedésével a kultúraközvetítés egyetlen olyan intézménye, amely szinte minden állampolgárhoz elért, a nép-, majd az általános iskola volt, főszereplőjével, a jövő nemzedékek nevelőjének, „programozójának” tekintett tanítóval, akit a tanítóképzőben
készítettek fel hivatására. Ezért a „szélsőségek korában” egymást tagadó politikai-világnézeti törekvések, modernizációs elképzelések megvalósításán serénykedő oktatáspolitikusok, iskolafenntartók közös meggyőződése volt, hogy fontos, miképp programozzák a programozókat, s hogy megfelelően válogassák, instruálják a programozók programozóit: a tanító(nő)képző intézeti tanárokat. A tanítóképzők sorsának alakulása így szorosan követi a rendszer-, illetve kurzus váltásokat, s karakteresen jeleníti meg azok jellegét. Kötetünk három tanulmánya az 1945-1960 közötti időszakról tudósít. Előbb a középfokú intézetek nevelőképző főiskolákkal való felváltására irányuló törekvés motívumait, fiaskóját s a négyéves képzés megújításával, felülvizsgálatával kapcsolatban történteket mutatja be, majd a felsőfokú intézmények megteremtéséig vezető utat, döntési mechanizmust rekonstruálja. Az oktatáspolitikai játszmák felidézése mellett érdemi adalékokkal szolgál a történet ismert szereplőinek (Keresztury Dezső, Ortutay Gyula, Darvas József, Erdey-Grúz Tibor, Alexits György, Bizó Gyula, Jóboru Magda, Kálmán György, Kemény Gábor, Kiss Árpád, Kovács Máté, Mérei Ferenc, Sík Sándor) portréjához, s az intézményük, hivatásuk és identitásuk
védelméért küzdő tanítóképzős szakemberek (Rozsondai Zoltán, Árpássy Gyula, Szathmáry Lajos, Bihari János és mások) munkásságának, „túlélési technikáinak” megismeréséhez.