Kimmel Emil: Végjáték a Fehér Házban (A helyettes szóvivő titkai) (Egy képzeletbeli sajtókonferencia jegyzőkönyve)

A ​Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága 1988. december 13-án nevezett ki a Központi Bizottság Irodája helyettes vezetőjének, s ebben a minőségben egyúttal a párthelyettes szóvivőjeként a sajtóiroda vezetőjének. Mikor ezt a munkát több más, utólag talán kedvezőbbnek tűnő ajánlat ellenére elvállaltam, abban a reményben tettem, hogy ha szerényen is – hozzájárulhatok a politikai reformok, köztük a nyilvánosság reformjának kiteljesítéséhez. Ebben akkor még igen jelentős szerepe volt a párt, illetve a vezető testületei által végzett munka nyilvánosságának.
Hétről hétre, ülésről ülésre tágultak a nyilvánosság határai. Alig egy évvel korábban még az akkori agitációs és propagandaosztály egyik vezető beosztású munkatársának kérdésére, hogy mikor lehet a tv-kamerákat bevinni a Központi Bizottság ülésére, a lakonikus válasz így hangzott: majd a kommunizmusban. Nos, ez a „kommunizmus” nagyon hamar eljött. De amilyen káprázatos gyorsasággal teremtődött meg 1988 nyarán, őszén a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság munkájának nyilvánossága, olyan gyorsan futott 1989 februárjától zátonyra. És a kongresszusig már csak bukdácsolt, elsősorban a külső és a belső politikai okok, valamint a személyes konfliktusok kiéleződése miatt.
A csöndesnek ígérkező háttérmunkából egy sajátos szerep jutott osztályrészemül. A szóvívő – Major László – szinte állandósulni látszó távolléte, illetve távolmaradása következtében – előbb búcsúzik, majd később készül a nagykövetségre – szinte naponta kellett vitatkozni az apparátussal, győzködni Grószt, a vezetést, s legtöbbször vállalva – akár partizánakció formájában is – a teljes felelősséget, hogy a sokat ígért nyilvánosság legalább részlegesen megteremtődjön. Így sikerült alig tíz hónap alatt kéttucatnyi sajtókonferenciával, számtalan nyilatkozat, interjú szervezésével lehetővé tenni, hogy a párttagságnak, a népnek, a világnak legyen képe arról, mi is történik a kulisszák mögött. Végig mint helyettes szóvivő, illetve szóvivőhelyetttes volt a minősítésem, de ténylegesen a legnehezebb időszakokban kellett vállalnom, „vinnem” a kimondott szót, annak teljes felelősségét.
Számos kérdésre nem válaszoltam, nem válaszolhattam, s tudom, e mostani közlés sokakban inkább a saját közlési vágyam kielégítésének hat, de talán ez sem hiábavaló. A múlt évben az MSZMP tevékenységének látszatnyilvánossága lehetőséget adott önző egyéni és csoportérdekek előtérbe tolásához, részinfromációkkal gyakran félrevezetve, manipulálva a közvéleményt. Igaz, hogy a teljességet e könyv keretében sem lehet elérni, és könnyen érhet az a vád, hogy újabb részletekkel manipulálok, de abban bízom, hogy a nem ismert, inkább csak sejtett tények közreadása, hogy fontos vitákon ki mit mondott, talán némiképp teljesebb megvilágításba helyezheti az elmúlt évet. Jegyzeteimből sokakat, sokszor fogok idézni.