Pierre Pierrard: A Katolikus Egyház története

„Historia est magistra vitae: csodálatos mondás, amely egyszerre sűríti magába az évezredes tapasztalatot és a kultúra egyik vezérelvét. Sürgős feladat, hogy a spontaneitás gyermekes követeléseivel szemben – mely egyedül magát hirdeti alkotónak – a történelem tanulságain és törvényein elmélkedjünk civilizációnk megértéséért, valamint az egyház élő hagyományainak megismeréséért. A múltba való értelmes belegyökerezés a jövő kutatásának a záloga; a jelen ennek a dialektikának csak érzékeny pontja. Innen születnek a próféták.
Igaz, jelmondatunk nem nélkülözi a kettős értelmezés lehetőségét, s maga a történelem szó is (különösen a francia nyelvben = histoire) eltérő tartalmakat és módszereket jelölhet. A történelemhez való fellebbezés így kétélűvé válhat. Hogyan kell tehát olvasni ezt az egyháztörténelmet, hogy az megfeleljen mind a szerző szándékának, mind tárgya igazságának? Nyugtalanító lenne azt látni, hogy az Egyházban a biblikus és liturgikus megújulás nem kötődik a történelem mozgása iránti nagyobb érzékhez, és az idők jelei által megvilágított "üdvtörténet" megértését nélkülözve csak egy rövidlátó pasztorális pozitivizmusra hagyatkozik.
Több századon keresztül, a középkortól a XIX. század kellős közepéig a történelemre mint példák gyűjteményére (exempla, mondta a középkori latin nyelv) néztek, s tárgyát mint morális vállalkozást szemlélték. A történelem "tanulságait" nem lehet visszavezetni ezekre a leckékre, mert egy ilyen hivatkozás a múltra magában foglalja a társadalmak és az ember változatlanságának eszméjét. Az egyház történetét túl gyakran csak úgy tárgyalták, mint példatárat, amelyből a teológus és a lelkipásztor kész normákat szedhet elő, legföljebb egy kazuisztikus alkalmazást is számításba kell venni...”