Heinrich Mann: Egy király ifjúsága

A gyermek kicsiny volt, a hegyek óriások. Egyik keskeny ösvényről páfrányok sűrűjén kúszott át a másikra. A páfrányok különösen illatoztak, vagy pedig árnyékukkal hűsítették. Kiugró szikla volt ott, melynek túlsó oldalán zuhogott a vízesés; egek magasságából zúdult le. S ahogy a tetőig erdővel borított hegyeket végigmérte szemével – éles szemével – messze, egy távoli kövön meglátta a kis szürke zergéket. A tekintete elvész a lebegő ég mélyében. Tiszta hangja életörömben újjong. Mezítelen lábbal futkos szakadatlan mozgásban. Lélegezni! – milyen öröm – kivül-belül megfürdetni testét a meleg és könnyű levegőben. Ezek voltak első tevékenységei és örömei a fiúnak – kinek neve: Henri.
Kis barátai voltak. Ezeknek nemcsak a lába meg a feje volt pőre, mint neki, hanem a ruhájuk is tépett, sőt félig mezítelenek is. Szaglottak a verejtéktől, a füvektől meg füsttől, – akárcsak ő maga – s ámbár ő nem lakott úgy mint ezek, kunyhókban vagy barlangokban, szívesen viselte azt a szagot mint ők. Megtanították rá, hogy kell madarat fogni és megpirítani. Velük együtt forró kövön sütötte kenyerét, s megette, miután előbb fokhagymával dörgölte be. Mert fokhagymától nő nagyra az ember és lesz mindig egészséges. A másik szer: a bor. Meg is itták válogatás nélkül mindenfajta edényből. A vérükben volt. A kis parasztfiúknak éppúgy, mint a szüleiknek és az egész országnak. Anyja egyik rokonára, meg egy nevelőre bízta Henrit, hogy úgy nőjjön fel, mint maga a nép. Ámbár itt fönt lakott a kastélyban, amelyet Coarraze-nak hívnak.