Heinrich Heine: Heinrich Heine versei

Az első, minden tekintetben jellemző Heine-kötetet olvashatjuk magyar nyelven. Ha figyelembe vesszük, hogy régebbi kritikai irodalmunkban megszokott gyakorlat volt párhuzamot vonni és eltéréseket megállapítani Petőfi és Heine között; hogy általában nagy kritikusainknál, Erdélyinél, Gyulainál, Péterfynél Heinének olyan sűrű és magától értetődő emlegetésével találkozunk, amelyből a közönség körében is elterjedt és megalapozott Heine-kultuszra kell következtetnünk, aminthogy egy időben, bármilyen egyoldalúan is, Heine műveltebb polgárságunk egy rétegének érzelmi ügyévé vált, - arra kell gondolnunk, milyen erős politikai gátlások akadályozták a magyar Heine megszületését is. De ha elolvassuk e kötet verseit s a Heinéről szóló tanulmányt, - megértjük e gátlásokat. Feltűnőbb jelenség, hogy e gyűjtemény megindítása előtt milyen kevés volt igen magas színvonalú fordítás-költészetünkben az igazán méltó Heine-fordítás - hat-nyolc vers mindössze. Persze, nem árt e helyen figyelmeztetni az olvasót arra a meglepő és kevéssé ismert tényre, hogy a nagy költészetek világnyelvei közül éppen a németből dicsekedhetünk legkevesebb nagy versfordítással. Ennek több oka is lehet, egyik kétségkívül a német nyelv elvont jellege, mely majd minden szava köré egész fogalmi holdudvart szerzett s ez megkönnyítette a német filozófiai nyelv létrejöttét. Ez a filozófiai nyelv aztán a maga rendszeres elvontságával megint csak visszahatott a legegyszerűbb igealakra is. A gyökeréig konkrét nyelv természetesen ezt a fajta költőiséget követi legnehezebben s bizonyos, hogy viszonylag kevés egyenértékű átültetésünk a német nyelvből sokkal közvetettebb megoldások, sokkal nagyobb áttételek árán sikerült, mint latin, francia, angol vagy orosz versfordításaink, - ezt e kötet legjobb darabjain is megfigyelhetjük.
Mégis, hogy Heinével szemben ekkora adósságban maradtunk, - arra ezek a nyelvi természetű okok nem nyújtanak elegendő magyarázatot. Az is valószínű, hogy költészetünk klasszikus korszakának ízlése, észjárása kissé visszariadhatott attól, hogy Heine kettősségeit, végletes ellentmondásait a maga mértéktartó nyelvén ábrázolja. A bökkenő azonban éppen az, hogy Petőfi, Gyulai, Reviczky kezdeményezései után, a két világháború között, fordítás-irodalmunk modern virágzásának idején legjobb költőinket milyen ritkán vonzotta Heine fordítása.
Ebben - akik megéltük, tapasztalatból tudjuk - volt némi, nem is egészen jól tájékozott sznobizmus, nem is egészen jóhiszemű kényeskedés, melynek számára Heine nem volt eléggé "nemes" költő.