Robert Flinker: Tisztítótűz

Húsz évig lappangott az ismeretlenségben Robert Flinker műve. Annyira elüt ez a mű a romániai német irodalom egészétől, hogy ugyancsak nehéz besorolására összehasonlítási alapot találni. Az irodalom ismerői persze a nagy mintaképekre, elsősorban Franz Kafkára gondolnak majd. A lehetséges hatás tehát nem vitatható. És Robert Flinker mégsem Kafka-epigon. Műve a legteljesebb mértékben saját élményeiből fakadt, s aki azt is tudja, milyen tragikus véget ért, mikor 1945-ben önkezével vetett véget életének, mélységesen megrendül attól, mennyire fedte egymást az író műve és élete.
Robert Flinker legtöbb elbeszélésének kiindulópontja a látszat és valóság ellentmondása az emberi életben. S a látszat és valóság ellentmondásában nemcsak arról van szó, hogy az emberek elrejtik embertársaik elől, ami lelkük mélyén történik, sokkal súlyosabban esik latba az a tény, hogy saját lényüket illető felismeréseket is elnyomják tudatukban, visszariadnak attól, hogy olyannak lássák magukat, amilyenek a valóságban. Válságos helyzetekben aztán – és Flinker alakjai gyakran, látszólag hirtelen és váratlanul, belsőleg azonban kikerülhetetlen következetességgel kerülnek sarkalatos helyzetekbe – elemi erővel tör felszínre a tudat alá kényszerített, s akkor az ember saját, bírájává és egyszersmind vádlottá válik. Nemcsak a Tisztítótűz című regénynek, de Flinker szinte valamennyi elbeszélésének ilyen „per” a tárgya.