Se apák, se fiúk. Poszt szovjet dekameron

"Az orosz irodalom a huszadik század végére hatalmas tudást halmozott fel a rosszról: nemzedékem a rossz szócsöve lett. Az éles határok elmosódtak: az élet összefolyt a halállal, a kudarc a szerencsével, a nevetés a könnyel. Eltűnt a határ a férfi és a nő között. Soha ilyen vonzó nem volt a szexuális szélsőség, a perverzió, a szentségtörés" - állítja kötetünk egyik szerzője, az immár "világsztár" Viktor Jerofejev, aki egyenesen a romlás orosz virágainak nevezi a posztszovjet prózát. "Ez persze mind csak betű a papíron" - nyugtatja meg az olvasót az Európa-szerte ismert, Oroszország-szerte pedig egyenesen hírhedt Vlagyimir Szorokin, aki - akárcsak a kötetben bemutatott további tizenegy író - óriási kifejezési lehetőségeket talált a rossz, a gonosz ábrázolásában, mit sem törődve azzal, hogy a javító-nevelő irodalomhoz szokott, "erkölcsnemesítő" kritika az ördög művénekl titulálja azt. Az biztos, hogy ez az irodalom nem akar sem "az élet tanítómestere", sem "az igazság mérföldköve" lenni. A kötet szerzői nemcsak a szovjet irodalommal, hanem a klasszikus orosz irodalom moralizáló vonulatával is látványosan szakítanak: se apák, se fiúk. Az új, alternatív orosz próza szinte teljesen ismeretlen Magyarországon: mióta kimúlt a szovjet irodalom, nem jelent meg műveikből összefoglaló áttekintés. Pedig Akszjonov, Petrusevszakja, Venyegyikt Jerofejev, Popov mellett érdemes megjegyezni Tyerehov, Bakin, Szlapovszkij és a többiek nevét is. Sőt, most érdemes igazán megjegyezni. A századvég posztszovjet korszaka - túl jón és rosszon - megint igazi, európai rangú orosz irodalmat ígér.