Kosár
A köztudat szerint a családban a szülők nevelik a gyerekeket. Valójában: a családi közösség neveli több-kevesebb sikerrel - a szülőket is, a gyerekeket is. A család tagjai szerencsés esetben egymásra hangolódnak, s termékeny érzelmi-szellemi-erkölcsi kapcsolatba lépnek. Még szerencsésebb esetben ez a termékeny kapcsolat a serdülőkor éveiben is megmarad szülők és gyerekek között...
"Amíg gyerek a gyerek, természetesnek veszi, hogy őt a nagyok szidják, dicsérik, jutalmazzák, büntetik. Eszébe sem jut, hogy megkérdezze: „Mi jogon ítélkeznek fölöttem? Mi jogon döntik el épp ők, hogy rosszat tettem-e, vagy jót?"
De az sem igen jut eszébe, hogy ő ítélhetné meg a hitványul, aljasul viselkedő felnőtteket. Hallja pedig - hisz mindent figyel, folyton fülel -, hogyan szólják meg egymást a nagyok, hogyan gyalázzák, becsmérlik, hordják le, sokszor a sárga földig. De hogy ő ugyanezt tehetné?
Őt igazából nem is érdekli más, csak hogy őhozzá ki jó, vagy ki rossz a felnőttek közül. Aki szereti, védi, aki játszik vele, mesél neki, örül neki, az akár hétpróbás gazember lehet, ő akkor is a pártjára áll, bárhogy szidják mások. Ő jó szót, emberi meleget, oltalmat keres, s annak hisz mindenek fölött, akitől ezt megkapja. Elsősorban persze a saját szüleinek.
Csakhogy a gyerekkor múltával, a serdülőkor kezdetével a fiú- és a lánylelkek egyaránt megrendülnek. Egy szigorú bíró támad fel bennük, aki nem kíméli sem őket magukat, sem szüleiket, sem tanárjaikat, sem más felnőtteket. S ami a legfontosabb: mindenkire ugyanazt a törvényt szabja, személyválogatás nélkül.
A gyereklelkekben nincs ilyen bíró. Rossznak ők csak azért érzik magukat, mert elfogadják a nagyok ítéletét..."
