Ingmar Bergman: A legjobb szándékok

Az Ákerblom családban mindig nagy becsben állt a fotográfia. Apám és anyám halála után jó néhány album maradt rám; az első képek még a múlt század közepén készültek, az utolsók az ezerkilencszázhatvanas években. Kétségtelenül nagy varázserejük van ezeknek a képeknek, kivált ha egy óriási nagyító alatt nézem őket: arcok, arcok, kezek, testtartások, ruhák, ékszerek, arcok, állatok, tájak, fények, arcok, függönyök, festmények, szőnyegek, mezei virágok, nyírfák, folyók, frizurák, mérges pattanások, bimbózó keblek, impozáns bajuszok és folytathatnám a végtelenségig, legjobb, ha abbahagyom. De legfőképpen arcok. Behatolok a képekbe, és megérintem az embereket, akikre emlékszem, és akikről nem tudok semmit. Szinte jobb mulatság, mint régi némafilmeket nézni, melyekből hiányzanak a magyarázó feliratok. Szabadon szőhetem köréjük a magam történeteit. Önéletrajzom, a Laterna magica megírása óta gondolok arra, hogy filmet csinálok szüleim fiatal éveiről, a házasságuk első időszakáról, a reményeikről, a kudarcaikról és a "jó szándékaikról". Nézem a fényképeket, és erős vonzódást érzek ez iránt a két ember iránt, akik szinte semmiben sem hasonlítanak a gyerekkoromat és ifjú éveimet domináló megközelíthetetlen és mitikusan felnagyított lényekre. Mivel a sajátos kifejezőeszközöm a film és a kép, meglehetősen céltalanul fogtam bele egy cselekménysor felvázolásába a különféle emlékek, dokumentumok és az említett fényképek alapján. Képzeletben bejártam Upsalát, az egykori Upsalát, a csendes, álmos kis egyetemi várost. Elmentem a dalarnai Dufnäsbe is, ahol a főutaktól távol eső Vároms, anyai nagyszüleim nyaralója még mindig a paradicsomi béke illúzióját kelti. Ugy írtam, ahogy már ötven éve írok: kinematográfiai, drámai formában. Képzeletemben a színészek egy erősen megvilágított színpadon mondták el szövegüket kissé halovány, de meglepően tisztán látható díszletek között. E nagyszabású előadás középpontjában apámat és anyámat láttam Pernilla Östergren és Samuel Fröler alakításában. Nem állíthatom, hogy történeteim igazságtartalma minden esetben teljes értékű. Fabulálok, toldozok, foldozok, és amint az az ilyesféle játékoknál lenni szokott, a játék ettől alkamasint egyértelműbbé válik, mint a valóság. Minthogy minden keserűség nélkül számot vetettem azzal, hogy nem fogom megrendezni ezt a történetemet, rendkívül pontosan írtam le mindent, beleértve az egészen jelentéktelen részleteket, olyanokat is, melyeket a kamera soha nem regisztrál, de amelyek esetleg támpontokat nyújthatnak a színészeknek. Így bomlott ki a történet egy nyár folyamán Fárö szigetén. Óvatosan megérintettem szüleim arcát és sorsát, és úgy éreztem, hogy közben sok mindent megtudok magamról. Olyasmiket, amiket eddig beporosodott elfojtások és tartalmatlan megbocsátások tettek láthatatlanná. Ez a könyv semmilyen módon nem igazodik az elkészült filmhez. Úgy maradt, ahogy megírtam: a szavak önmagukért beszélnek, és remélhetőleg élik a maguk életét, megteremtik a maguk világát az olvasó képzeletében.