A sajtóműfajok kézikönyve

Műfajismereti órán jegyezte meg az egyik hallgató: „Mi szükség van arra, hogy műfaji kritériumok alapján elemezzünk írásokat? A döntő az, hogy jó-e az írás vagy sem.” Az első hallásra talán elfogadhatónak tetsző érvelést a gyakorlat cáfolja. Példákkal szemléltetve ellenérvünket: ha egy kishír négy alapvető eleméből – mi, hol, mikor és kivel történt – csak egy is hiányzik, az olvasó bosszankodik. Ha a publicista a belső vezércikkben nem építkezik szigorú logikai rendben vagy deklaratív, kinyilatkoztató, netán kioktató stílusban ír – holott a tények, az érvek polémikus felsorakoztatásával mintegy be kellett vonnia az olvasót az együtt-töprengésbej a következtetések levonásába –, nem biztos, hogy végigolvassák a cikkét. Az újságíró, bár tartalmi hibát nem vétett, nem éri el a kívánt hatást, mert nem tartotta be a belső vezércikkre jellemző műfaji követelményeket.
A bevezetőben idézett kolléga mindkét írásra a „legegyszerűbbnek” tartott műfajra, a kishírre, és a nehezebbre, a belső vezércikkre, okkal mondaná, hogy ezek az írások „nem jók”. De miért? A kérdésre adandó válaszban kimutathatjuk, hogy az újságíró figyelmen kívül hagyott alapvető műfaji sajátosságokat, s írása ezért nem sikerült, illetve nem elég hatásos. Így az olvasó is érzékeli a műfaji gyengeségeket, anélkül persze, hogy bármiféle ismerete lenne az újságírói műfajokról. Az újságírónak viszont tudnia kell, hol követte el a hibát, és így kénytelen-kelletlen eljut a műfaji kérdésekhez.