Kosár
Hölgyeim és Uraim, szeretném Önök elé terjeszteni kis kiáltványomat (még mindig állandóan kiáltványokat írok), melyet az Önok tiszteletére készítettem.
Mielőtt azonban felolvasnám, a pontosabb magyarázat érdekében szeretném felidézni, hogy munkám alapvető gondolata (engedtessék meg nekem, hogy ilyen patetikusan fejezzem ki magam) a realitás eszméje volt, és ma is az. Én ezt Legalacsonyabbrendű Realitásnak neveztem. Ez magyarázza képeimet, emballage-aimat. szegény tárgyaimat és alakjaimat, akik a hosszú utazás után Tékozló Fiúként térnek vissza családjukhoz. Ma ugyanezt a módszert szeretném alkalmazni önmagammal szemben is:
Nem igaz, hogy a KORSZERŰ ember intellektusával legyőzte a félelmet. Ne higgyenek ebben. A félelem létezik. Félelem a külvilágtól, az ismeretlentől, a semmitől, az úrtól. Nem igaz, hogy a művész megfélemlíthetetlen hos és hódító, ahogy azt a legendák hagyományosan hirdetik.
Higgyék el nekem, a művész nyomorult és kiszolgáltatott, mivel osztályrészéül a félelemmel szembeni küzdelmet választotta. Teljes mértékben tudatosan. A félelem a tudatban születik. Itt állok Önök előtt, tele félelemmel, vádlottként, ám Önök, bírák, szigorúak, de igazságosak.
És ez a különbség köztem és a dadaisták között, akik utódjának érzem magam... "Kéretik felállni!" kiáltotta a Nagy Gúnyolódó, Francis Picabia.
Ezt a valamikor oly imponáló invokációt korrigálni kell: itt állok Önök előtt, elítéltként és vádlottként. Igazolnom kell magamat, keresem bizonyítékait a nem is tudom minek, ártatlanságom nak, vagy bűnömnek.
Itt állok Önök előtt, mint régen... és azt mondom: elfelejtettem, én tudtam, tényleg tudtam, biztosíthatom Önöket. Hölgyeim és Uraim...
(Krakkó, 1978. ápr. 8)
