Meghalok, és annyi mindent mondanak majd rólam, hogy már senki nem tudhatja, ki is voltam valójában.
Azt gondolják, ennek nincs olyan nagy jelentősége? Igaz. Mégis bánt ez a gondolat.
Éppen ezért, amíg még tudok, beszélni akarok magamról. Vállalva akár a botrányt is.
Vállalva a szánalmat is.
Kórházi ágyon fekszem, és diktálom emlékeimet, amelyek seregestől árasztanak el, ostromolnak, hálóznak be, borítanak el. A múltam nem rendeződik bolcsen körém. Arcok, testek lökdösődenk, mondván: "Én, én elsőnek!"...