Otto Friedrich: Glenn Gould. Változatok egy életre

1932-ben született Torontóban, és 1982-ben, ötvenéves korára egy nyolcvanéves ember fizikai állapotára leépülve hunyt el, ugyancsak Torontóban, a XX. századi előadóművészet egyik legnagyobb hatású alakja, a forradalmi Bach-interpretátor, Glenn Gould, akit életében és azóta is vallásos imádat övezett és övez. Csodagyerekként indult, páratlan virtuózként. Különc volt a javából – tériszonya lévén utált utazni; valami rendellenesség miatt csak a fellépés előtti utolsó pillanatban vette le kihűlt kezéről a kesztyűt; úgy tömte magát orvossággal, mint egy megrögzött drogos; éjszaka szeretett többórás telefonokat lebonyolítani karmesterével vagy kamarapartnerével; sőt végigpróbálta telefonon a karmesterrel a felveendő zongoraversenyt; harmincegy éves korában egy életre felhagyott a nyilvános szerepléssel, annyira utálta; a hangrögzítés fejlődésének a tudósa és apostola lett; imádta a rádiót (hangjátékokat készített) és a televíziót, imádta a dokumentumfilmeket: legnagyobb becsvággyal ilyen filmet csinált Kanada északi vidékéről, és szeretett volna eljutni az Északi-sarkra. Nővel soha viszonya nem volt, de férfival sem, maga volt a megtestesült „nemnélküliség”. Utálta Lisztet, pitiáner hedonistának tartotta Mozartot. Önmagát „az utolsó puritánnak" tekintette. A zongorairodalomnak csak egy kis részét játszotta, és még kisebb részét szerette igazán, felvételei azonban állandóan jelen vannak a lemezpiacon, és az előadóművészek újabb nemzedékei számára játéka megkerülhetetlen példa és inspiráció. A zeneművészetben éppúgy kultikus figura, mint az irodalomban, mondjuk, Jack Kerouac, holott életvitelben homlokegyenest az ellenkezője az amerikai írónak.