Békési Ágnes: Muzsikusok

A cigány zenészek számára a közös zenélés öröm, feloldódás a meghitt férfias, családias légkörben, az élet intenzív átélésének ünnepi lehetősége. Egyfajta életmód, kommunikációs forma, erőteljes önkifejezés, s egyben az összetartozás kifejezése. A hangszer nem egy eszköz, nem semleges instrumentum, melyet meg kell szólaltatni, hanem mintegy a saját test folytatása. Hiszen gyerekkoruktól szinte összenőttek a hangszerükkel, az testük és életük részét képezi. Minden más mozdulattal összetéveszthetetlen, ahogyan egy cigány zenész fölemeli a hangszerét. Mintha a karját emelné föl. Ezzel szemben a szimfonikus zenekarban pontos tudományossággal kell interpretálni, a dirigens a közönségnek hátat fordítva felügyeli a műveletet. A zenészek se a közönséggel, se egymással nem kommunikálnak, csak a karmesterrel és a holt partitúrával.
(...) Nem nehéz azonosulni azzal a cigány zenésszel, aki úgy érzi, önmagát adja fel, ha szakít családja zenei hagyományaival. A zenész tehát „szakmai” életében ugyanazzal a súlyos dilemmával találja szembe magát, mint a mindennapjaiban. Mennyire „asszimilálódjon” a komolyzenei közízléshez, föltétlenül szükséges-e ez ahhoz, hogy érvényesüljön, vagy elég „csak” integrálódni, megőrizve stílusában azt, ami a cigányzenei örökségből: érték. (Békési Ágnes)