Szerkesztés és rögtönzés

Kísérletünket – melynek legfontosabb indítékait, céljait és problémáit e tanulmányban szeretném röviden összefoglalni – 1968 őszén kezdtük el, zongoraórák keretében.
Köztudott, hogy a gyerekek legnagyobb része nem szeret hangszerén gyakorolni, számukra ez túl egyhangú, túl fárasztó, nehezen látják be, hogy e nélkül, vagyis gyakorlás nélkül nemcsak hogy a hangszeren nem lehet jól játszani, hanem semmilyen másfajta tevékenységet sem lehet biztosan és meggyőzően végezni.
Az a gyerek, aki ésszel fel is fogja a gyakorlás fontosságát, valójában nem tudja kötni a zenei tartalomhoz, vagyis, tulajdonképpen érzelmileg nem tud vele megbarátkozni. Talán sokan – ha ösztönösen is – sejtik, hogy nem lesz belőlük zenész. A legtöbb gyerek főleg szülei kívánságára jár zeneórákra, és nem saját elhatározásból. Mindezek együttes hatásaként a növendékek többsége hamarosan elveszti a kedvét a zenetanulástól, és rövid idő után ki is maradnak. Aki pedig kötelességszerűen végrehajtva folytatja, az már általános iskolás évei alatt megszokja ezt a reproduktív magatartást, ami vagy nagyon megnehezíti, vagy végleg megszünteti benne a kreativitás igényét és kialakításának lehetőségeit. Ez még akkor is érvényes, ha egy-egy gyerek mégoly mutatósan is tud hangversenyen vagy általában nyilvánosság előtt szerepelni. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a zeneiskolák feladata elsősorban nem előadóművészek előképzése, hanem az, hogy növendékeit felruházza egy olyan elméleti és gyakorlati zenei készséggel, ami hétköznapjainak szerves részévé válhat, gazdagítva ezzel a világhoz, a társadalomhoz, az emberekhez való viszonyát, szélesítve látókörét.
 

Gerince házilag ragasztva. Érvénytelen könyvtári bélyegzővel.